Előszó
Van egy hosszú csend két szívdobbánas között, itt
hal meg és itt is születik a remény. Sokszor eszembe jut az az időszak, mikor
magányosan, a gitárommal a hátamon róttam London utcáit, és kocsmák „irodának”
nevezett dohos raktáraiban próbáltam melót kunyerálni, részeges, számító
pacákoktól. Persze, nem kellettem senkinek. Lány voltam, szakadt cuccokban,
túlméretezett pólóimon rockbandánk logóival. Ha szépen, sminkben, kivágott
csini-minikben, butácska ábrázattal állítottam volna be, valószínűleg már lenne
állásom, és nem kétséges fel is csináltak volna párszor. Máshogy gondolkodom a világról,
mint a korombeliek, mást olvasok, más zenét játszok és valószínűleg pont ugyanúgy
élek, mint ők. Hát nem ironikus?
Minden akkor kezdődött mikor Londonba költöztem, egy
csaj hirdetett egy frankó kis szobát a belvárosban, viszonylag alacsony volt
rezsi és a közösköltség. A lány a barátjával lakott együtt, és miután
beköltöztem ez sem változott továbbra is két fő lakott a lakásban, én amolyan
megtűrt egér, patkány szerepében tetszelegetem. Én is velük életem, de nem
kaptam túl sok esélyt a barátkozásra. A pénzem jó volt arra, hogy megkapjam a
fürdőt és a hűtő alsó polcát, de többre azt hiszem nem volt elég jó. A bandám,
amely közel 4 évig működött kisebb-nagyobb sikerrel egy lány együttes volt.
Klasszikus felállásban toltuk, mint a Nirvana – ének, gitár, dob. Gimi elejét
tapostuk, mikor összeálltunk és úgy tűnt mi leszünk az új Cherry Bomb. Az
énekesünknek gyönyörű, megnyerő hangja volt, a dobosunk bár nem volt túl ügyes,
de rengeteget gyakorolt, valamint, mindenáron társasági lény szeretett volna
lenni, jómagam pedig elég ügyesen
nyúztam a húrokat, bár az énekléssel meggyűlt a bajom. Aztán, mikor a gimnáziumnak vége lett és
magunk mögött hagytuk az iskolát, hirtelen viszályok törtek ki, olyanok voltunk,
mint a Gyűrű Szövetségében az a jelenet, mikor Frodó eldönti, hogy Ő viszi a
gyűrűt, mert nem bírja elviselni, hogy mindenki egymást gyilkolássza. Én
mondtam ki a végszót. Én döntöttem… Borzalmas volt a szétszakadás. Minden
reményemet, hitemet, amit a jövőbe fektettem elvesztettem és bármennyire is
küzdöttem, a napok egyre sötétebbek lettek, a kedvem pedig szép lassan teljesen
elveszetett. Rájuk, ránk alapoztam az amúgy is ijesztő jövőt… És az all in
ezúttal nem jött be. Mikor haza mentem Londonból, mindig emlékek armadája várt,
és úgy tűnt nincs kiút. Scarlet Jones az ambíciózus szólógitáros, végleg eltűnt
egy elfolyt sminkű, folyton síró, rinyáló kislány mögött. Aztán egy nap, mikor milliomodik alkalommal
vágták rám az ajtót az életem megváltozott. Olyan pofont kaptam a sorstól ami
ráébresztett, ha nem eresztem el a múltat, az emlékeim örökre maguk alá temetik
a jövőmet is. Én pedig minden áron zenélni akartam! De soha, soha többé nem
kívántam lány bandában játszani, felszámoltam hát minden emléket, minden tervet
és elképzelést.
Mint már említettem, a sors nagyon keményen megleckézetett,
mikor pár hónapja októberben az aluljáróban, útban a metró felé, egy kései órán
megpróbáltak megerőszakolni. Sosem felejtem el, ahogy minden hitem és
önbizalmam úgy dőlt össze abban a helyzetben, mint a kártyavár. Reszketettem,
féltem és mélységesen meggyűlöltem magamat. Mikor sikerült elrohannom az engem
üldözők elől és becsukódott mögöttem a metróajtó, a félelem önutálatba
csapódott át. Eszembe jutott hányszor verekedtem, milyen bátor és határozott
voltam… Most azonban, barátok, család és biztonságos otthon nélkül csupán csak
szerencsétlen árnyéka voltam önmagamnak és minden remény a jövővel kapcsolatban
elhagyott. Ezúttal úgy éreztem… végleg. Gyűlöltem magamat akivé lettem és haragudtam
régi önmagamra, hogy már nem vagyok olyan.
Aznap este,
amint hazaérkeztem egyből a fürdőt céloztam meg. Letépkedtem magamról a ruháimat és a mosógép tetejére vágtam. A
bugyimtól és a melltartómtól azonban nem bírtam megszabadulni, reszkettem, és
nem mertem végig nézni a testemen. A zuhany alá álltam és engedtem magamra a
vizet, szappannal súroltam végig minden centijét a bőrömnek. Közben még mindig
magamon éreztem a kezét, a kezeiket, hallottam fröcsögő hangjukat.
-
Nézd, hogy fél! – röhögött. A metró felé
hátráltam, kezem a zsebemben pihent a bicskámon, de képtelen voltam elővenni.
Szerencsés
megmenekülésem azonban ráébresztett, hogy valami nagyon nincs rendben a
lelkemben. Éjszakákat sírtam végig a szobámban, telve félelmekkel,
feszültséggel. Úgy éreztem megbuktam. Formátlan ruhák, félbehagyott
dalszövegek, ismert slágerek majmolása… felkelni, enni, inni, aludni,
eljátszani, hogy értem a dolgom, tudom mit csinálok, azt hazudni, hogy minden
rendben van. Körülöttem a világ szerelemre gyúlt, plasztikázott lányok kigyúrt
üresfejű fiúk plakátja lengett a városokban. DJ-k, popsztárok… Ilyen helyen
akarok én betörni? Itt ahol a külsőség éltet mindenkit? Itt ahol azt mondják a
belső csak a csúnya embereknek fontos?
Így keveredtem a Vas Egérbe, dél lehetett én pedig éhesen, és fáradtan
beültem egy gyümölcsös sörre. Hátamon ott volt a gitár, fizettem a csaposnak,
aztán ránéztem az üres színpadra, és furcsamód… melegség öntött el. A gyér
fényben látszott, ahogy felemelkedik a por, mint táncol a kikészített bárszék
körül. Arra gondoltam, hogy Ville Valo, Axel Rose, Kurt Cobain, Matt Tuck is
kezdte valahol… Ők is voltak egyedül, ők sem híresnek és elismertnek születtek,
őket is bántották, ők is csak emberek. Nem igazán tudom honnan vettem a
bátorságot, de miután alaposan felmértem a terepet egyszerűen csak felpattantam,
felvágódtam a bárszékre elővettem a gitáromat, és pengetni kezdtem. Nem is
akármit, utólag mindig elmosolyodom ahogy eszembe ötlik, hogy a nyelvemre a
Nickelback Rockstar című slágerének szövege tódult. Azt hiszem soha életemben
nem énekeltem olyan tisztán, mint ott a Vas Egér színpadán, soha nem voltam még
annyira a helyemen, mint akkor. Hiába volt mögöttem egy szörnyű időszak,
mindent feladtam magamért, a hitemért a zenével kapcsoltban. És aznap… Nos
aznap jöttem rá, hogy igen. Ez az én feladatom. Bár én nem tudtam, de életem
gyökeres fordulatot vett, bár én nem láttam, de a sors aznap úgy akarta, hogy
megtaláljam a helyemet, kész vagyok rá, hogy az legyek, aminek lennem kellett.
A Vas Egérben ott ült… egy sztár, egy igazi költő, valódi zenész, a Falcon
énekese és basszerosa…
